Történt eccer, hogy ballagott előttem egy néni, meg (vélhetően) az unokája és nem tudtam őket kikerülni bizonyos forgalmi akadályok miatt, így kénytelen voltam mögöttük ballagni én is néhány tíz méteren…
Beszélgettek, hm… és leszögezem nem akartam hallgatózni, de mégis megtörtént és amit hallottam az megéri eme pársoros bejegyzést…
Nos, mikor bekapcsolódtam, a kislány pont azt taglalta nagymamájának, hogy, idézem: „…igen ő Bowie, róla hallottam már. De az előző zenekar, amit előtte említettél, az is punkrock volt?…„. Hm… Egyetlen mondatot füleltem ki beszélgetésükből, de egy világot adott vissza nekem. Egy régvolt világot… És talán nem haragszanak ők sem, hogy ezt leközlöm, de olyan kedves szituáció volt… Mert itt kezdtem feleszmélni, hogy én is abba a generációba tartozom, mint a nagymama, ahol a Clash, meg a Pistols, meg a Toy Dolls rúgták a labdát a zene Népstadionjában.
Élmény volt; pedig csak egy budapesti forgalmi akadályokkal telített turistákkal, hajléktalanokkal, gazdagokkal, szegényekkel, semmirekellőkkel és léhűtőkkel teljes telezsúfolt belvárosi rohadt utca volt gyönyörű dögmelegben, valahol a kibaszott Budapesten, ahol meleg volt aznap (de ezt már mondtam), és kurvára és sehol ennyire nem volt meleg, ja de: mindenhol, aminek ellenére ez a fiatal, tizenvalahány éves kislány, és egy hasonlóan fiatal hatvanegykétéves nagymama (re)produkálta a múltat és ez bejött nékik.
A produkció… Köszönet ezért nekik!