Történt, hogy a 16-ban fotóztam, egy kis erdőcskében. Békésen bandukoltam, amikor egyszer csak mintha a bozótok, bokrok elevenedtek volna meg, előugrott egy világosbarna, fénysebességgel mozgó szélvésztömeg. Akkor még nem láttam mi az, mert olyan gyors volt. Ám mikor egy pillanatra megállt, akkor észleltem, hogy egy magyar vizsla lesz az a szélsebes valami…
Ekkor már a gazdája is feltűnt a bokrok mögül és biztatóan szólt oda nekem: „Ne félj, nem bánt!”. Én ugyan nem féltem, csak nem értettem, hogy ez a barna jószág mivégre hazudtolja meg itt nekünk a fizika törvényeit. Annak is a kinematika kérdéskörét… Mert ez a kutya egy tizedmásodperc alatt volt a világ egyik pontján, és rögvest a másikon. És nem állt ám meg: rohant húsz métert, majd visszafele ugyanígy. Huszat. Rohanva!… Majd megint szaladt egy kicsit és közben könyörögve nézett hol a gazdájára, hol rám, hogy ugyan dobjunk már neki valamit, amivel elbíbelődhetne alkalmasint… Mondjuk egy ágat…, például. Amiért úgy érdemes lenne rohanni…
És mi persze dobtunk neki… Többet is…
Majd, megkérdeztem megsimogathatom-e és a gazdája nevetve felelt: „persze”. Akkor még nem tudtam miért nevet. Leguggoltam hát, majd Pepi – mert így hívják a kutyát – rögtön ott termett és ugyan a simogatás kajakra meghiúsult, viszont én annyi vizsla-nyálat kaptam a képemre, hogy boldog lehetek vele még akár évtizedekig… És már értettem a mosolyt a gazdi arcán… Mert Pepi ilyen: egy örökmozgó… A felmenői még díjnyertes vadászok voltak, és ugyan ő is szokott néha járni ilyen eseményekre, de egyéb szabadidejében városi szélvészként működik…
Nos, igen! Neki ez a szakmája, akárhogy is nézzük… Pepi… Vizsla! Magyar vizsla… Szeretem.