No!… Mostan kritika jön… Ezzel a fotósvilággal kapcsolatban… Meg úgy egy álszent (való)világgal kapcsolatban… (És nem éppen pársorosan… Bocsánat!)
Ezt a képet szeretem… Egy tök jófej – és ennek ellenére magasrangú (tán őrnagy?) – rendőrtisztbácsi fotózkodik egy (hasonlóan) jófej olasz kisfiúval, a Sevilla-Roma meccs előtt. Itt, Budapesten.
Ezt a fotós kihívást Cartier-Bresson úgy abszolválta volna, hogy odament volna (kb.) kettő méterre a fotóalanyokhoz és Leicáját mintegy ötször (tízszer?) elsütötte volna a legjobb kompozíciót megtalálandó. És nem lincselték volna meg…
Hm… Ezzel szemben mi van ma?
Írásbeli beleegyezés kell minden szereplőtől, kiskorú esetén a szülőktől, hogy szerepelhessen valaki a képen.
Vagy ki kell takarni az arcot, hogy felismerhetetlen legyen…!
Vagy vágni kell a fotót, hogy a rajta szereplő felismerhetetlen legyen…!
Vagy el kell mosni az arcát, hogy felismerhetetlen legyen…!
Vagy…! Vagy?…
Vagy ne fotózz emberalakot, b@z’meg! Mert manapság védekezni kell. És védeni kell…
Mi?!… Védekezni? Védeni? Mitől?… Kit?… Nos… Kapaszkodj: mindenkit… Mindentől. Mert GDPR van!
(OFF…
Bocsánat!… Mellékvágány jön.
Mert erről a „fotózás” dologról jut eszembe a következő: itt van nekünk most ugye ez a GDPR… Meg van itt a PC! Meg az LMBTQ… És persze szerencsére már MeToo is van. Mint ahogy egyenjogúság is… Meg csupa ilyesmi.
És tudom, ez csak a jéghegy csúcsa… Ez a GDPR. És azt is tudom, ez nem a legégetőbb probléma, vagy lingvisztikai trúváj, a mai magyar valóságban, mert annyi (hasonlóan fontos?) három és négy és ötbetűs, szép, és új, de legfőképpen modern, magyar szavaink lettek mostanában, hogy csuda… Amik csak úgy lettek. Mert kellettek. Mint a „vármegyék” a szimpla „megyék” helyett. És mint ahogy ma már „közösségileg” közlekedünk, és nem „tömeg”.
Kellettek!…
Hogy jobb legyen nekünk. Ugye!
Lett?…
ON…)
…És hogy mitől kell védeni, meg védekezni? Nos: mindentől!… Példának okán a fotózástól…
Én valaha úgy tanultam: egy fotón kell(ene), hogy szabadjon látszódni arcoknak, érzelmeknek, gesztusoknak… Vagyis embereknek! Egy jó fotón… De rosszon is.
De nem! Ma ezt nem szabad… Ma már nem születhetnek kordokumentumok, a jelenkort ábrázoló fotográfiák, korrajzok, pillanatfelvételek a mindennapokról; vagyis rólunk… Meg úgy egyáltalán semmiről, ami a ma… Vagyis ami a ma volt nekünk, akkor(!)… Ma már nem születhetnek szép, csúnya, kedves (kedvetlen), őszinte, konstruktív (destruktív), de mégis, és főleg zsigerbőljövő sztrítfotók, pillanatfelvételek. Viszont van GDPR, meg vannak emberi jogok, meg integritás, meg méltóság és persze egyenjogúság… Meg aztán vannak mondvacsinált szabálynak tűnő álszabályok, amik mögött nagyobb a felhajtás, mint a jelentőség…
Hm… No… De vissza a fotózáshoz és a képünkhöz, amit jelentősen croppolnom kellett, hogy ne sértsem a GDPR alapelveit… Amit akkor – szemmelláthatóan – sem a kissrác anyukája, sem a rendőrtiszt nem kifogásolt. Pedig lát(hat)ták, micsoda képeket csinálok ott. Saját szakállamra…
És mivel látták ők, hát látták mások is… Pl. más rendőrök.
Nos, jelzem: ezek a mások szóltak… Történt, hogy egy (különben végtelenül udvarias és kultúrmódon fellépő – és ezt őszintén mondom) – rendőrbácsi eltanácsolt onnan engem… Hová? Vélhetően a f’szba… Nem mondta ki, de érezni lehetett; mondván: nem kell itten fotografálni őket. Húzzak hát el!…
És én húztam. El… Ha nem kell, nem kell… Nem sértődtem meg… Nem! Hanem – ahogy én látom – lassan elérjük ám, hogy a kutyáinknak is emberi jogaik lesznek, és fotósként ki kell takarni őket, hogy ne sértsük az önérzetüket. És persze rögtön ezután a macskák is hasonló jogok birtokosai lesznek…
Mert GDPR: rulez!…
Hanem… hm… Gondolkodni elfelejtünk baszod?…
Rendben van, hogy alkotjuk itt sorra a gyönyörű mozaikszavainkat, átnevezünk dolgokat, amiket eddig minden averzió nélkül használtunk… És persze olyan mozaikszavak bűvöletében brillírozunk, amik nincsenek is… De közben gondolkodjunk is már csöppet, könyörgöm!… Emlékezzünk, mi kik vagyunk? Hogy hol tartunk? És merre?… Hol tartunk, mit csinálunk, miként evickélünk ebben a nagy és globális és internacionális katyvaszban és létben, amit szimplán nevezzünk csak mindennapoknak. A mi mindennapjainknak… Ami így kijutott nekünk mostanra. Így mindennapokként… Akartuk? Nem biztos… De kijutott… Egyszerű, mindennapi emberekként… No, és persze fotósként….
Hm… No? Gondolkodtunk hát?
Igen. Persze. Marhára!… Gondolom.
Mert minek? Faszom!
…
Azért… Hm… Csak jöjjön egyfajta konklúzió, ha már elégedetlent játszunk itten… Nemde?
Hát jöjjön!
Ma tehát védve vagyunk olyan kártékony(nak mondott) dolgoktól, amiktől nem is kell(ene), hogy védve legyünk… Védekezünk olyan dolgok ellen, amiktől nem is kell(ene) védekeznünk… De amikor olyan szabályok mentén kell egyensúlyoznunk, amiket nem is látunk indokoltnak… Mert mondjuk nem jók ezek a szabályok… Például… Mert lehet ilyen, nem?… No, akkor adódik ám egy-két kérdés…
Annak, ki gondolkodik mindenképp. De ki nem, annak is. (Vagy ha neki nem, hát neki nem… Kurvára mindegy… Mert a végeredmény ígyis-úgyis: ugyanaz…)
…
Nos, eme jelzett kérdések közül az egyik költői és csöppet teátrális… Is. De legalább kíváncsi és őszinte: Cartier-Bresson és André Kertész vajon letenné-e a lantot (és rögtön utána a fényképezőgépet), ha ilyen közegben kellene lantolnia. Vagy fotóznia… Vagy Klösz György és Capa letenné-e?
És persze minden ős-street-fotográfus.
Le… Gyanítom, le…
Még Ansel Adams is letenné. Pusztán szolidaritásból… Szerintem… De persze az is lehet, hogy ő nem tenné le. (Ő szeretett kísérletezni…)
No!
Ennyi! Ennyi volt hát a kritika… Régi vagyok, de ki érti, érti… Bocsánat! A következő pársoros bizton derűsebb lesz, és tényleg pársoros… (Hanem a kép – és főleg a fotóalanyok, szerethetők. Úgy gondolom…)