Pársorosok
29 – Sziluett
Ez egy varjú sziluett… De nem akármilyen varjú ám. Mert ez egy mérges varjú!
Legalábbis a pózból ez látszik. Vagy ilyesmi… Mindez pársorosan…
Vagy ilyesmi…
28 – Uccakép
Ez Budapest – talán – legnyugodtabb utcája…
Volt akkor, mikor először jártam itt. Sehol egy autó, sehol egy motor, sehol egy ember. Pedig igencsak van forgalom a környező utcákon, utcákban. Mintegy jó hónap múlva visszamentem, hogy még többet fotózzak arrafelé, azonban az idilli állapot megszűnni látszott… Legalábbis ami a csendet illeti. Ételszállító autó, robogó, létrán álló építőmunkások és fel-alá járkáló és – a semmiről – fennhangon telefonáló emberek lepték el… Igazi audiovizuális környezetszennyezés valósult meg ott és akkor. Már ha van ilyen.
Örültem, hogy legalább egyszer el tudtam csípni egy nyugodt pillanatát… Ennek az uccának… Egyébként a neve: Angyal utca.
27 – MegintPepi
Itt újra találkoztunk Pepivel, a magyar vizslával, amikoris leányommal kirándultunk a Rákosmezei réteken. Örömmel konstatáltuk, hogy Pepi ugyanolyan, mint mikor először volt szerencsénk látni őt. Vagyis: szélvész. Még mindig…
A gazdája eldobott néki egy apró ágacskát, ám Pepi úgy gondolta, az az apró fogpiszkáló nem alkalmas a további ügykezelésre, ezért mikor elrohant bégyűjteni eme eldobott alkatrészt, hát egy komplett… hm… sombokorral tért vissza… Azt csak úgy találta valahol elszórva az út mellett. És azt csak húzta, cibálta oda nekünk, és magában vigyorgott, hogy milyen jól megviccelt minket: egy fogpiszkálót dobtunk el, de az ő leleménye megmentette a bulit… A sombokor ugyanis mennyivel alkalmasabb bizonyos elkövetkező mókákra…
Ő Pepi! Meg a sombokor.
26 – Véletlen
Itt egy véletlen fotót láthatunk… A leány próbálta béhúzni a nyakát – meg minden egyéb végtagját – de valahogy mégis rákerült a képre. És valljuk be: a kép miatta lett jó… Eredetiben ez még jobb, de azért arcot cseréltem rajta…
Csak mert GDPR van!… Hurrá!
25 – Bringa
Villamoson utaztam ippeg, és kandikáltam kifelé a nagyvilágba, ugyan mit lehetne fotózni itt ebben a sivár tájban… Majd megláttam a villamoson a „Kerékpárszállítás” feliratát és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha megjelenne egy bringás az utcán tekerve és egymás mellé lehetne komponálni ezt a piktogramot, meg a valós kerékpárost… Az valahogy olyan fajin lenne…
Hideg volt még, tél vége-tavasz eleje… Úgyhogy nem sok kerékpáros mászkált akkoriban fel’s-alá… Hanem ám úgy egy öt perc sem telt bele, és máris megjelent egy aspiráns, aki kiváló modellként funkcionált ehhez a pársoros képhez. Köszönet néki!
24 – Pepi
Történt, hogy a 16-ban fotóztam, egy kis erdőcskében. Békésen bandukoltam, amikor egyszer csak mintha a bozótok, bokrok elevenedtek volna meg, előugrott egy világosbarna, fénysebességgel mozgó szélvésztömeg. Akkor még nem láttam mi az, mert olyan gyors volt. Ám mikor egy pillanatra megállt, akkor észleltem, hogy egy magyar vizsla lesz az a szélsebes valami…
Ekkor már a gazdája is feltűnt a bokrok mögül és biztatóan szólt oda nekem: „Ne félj, nem bánt!”. Én ugyan nem féltem, csak nem értettem, hogy ez a barna jószág mivégre hazudtolja meg itt nekünk a fizika törvényeit. Annak is a kinematika kérdéskörét… Mert ez a kutya egy tizedmásodperc alatt volt a világ egyik pontján, és rögvest a másikon. És nem állt ám meg: rohant húsz métert, majd visszafele ugyanígy. Huszat. Rohanva!… Majd megint szaladt egy kicsit és közben könyörögve nézett hol a gazdájára, hol rám, hogy ugyan dobjunk már neki valamit, amivel elbíbelődhetne alkalmasint… Mondjuk egy ágat…, például. Amiért úgy érdemes lenne rohanni…
És mi persze dobtunk neki… Többet is…
Majd, megkérdeztem megsimogathatom-e és a gazdája nevetve felelt: „persze”. Akkor még nem tudtam miért nevet. Leguggoltam hát, majd Pepi – mert így hívják a kutyát – rögtön ott termett és ugyan a simogatás kajakra meghiúsult, viszont én annyi vizsla-nyálat kaptam a képemre, hogy boldog lehetek vele még akár évtizedekig… És már értettem a mosolyt a gazdi arcán… Mert Pepi ilyen: egy örökmozgó… A felmenői még díjnyertes vadászok voltak, és ugyan ő is szokott néha járni ilyen eseményekre, de egyéb szabadidejében városi szélvészként működik…
Nos, igen! Neki ez a szakmája, akárhogy is nézzük… Pepi… Vizsla! Magyar vizsla… Szeretem.
23 – Bodobács
Ez meg mi?…
Hm… Próbáltam utánaolvasni, kutakodni és az a lelet találtatott, hogy ily módon bizonyos rovarok előfordulásait gyűjtik erre szakavatott intézetek, tudományos intézmények, egyesületek, vállalkozások… Nos: ez egy óvoda udvara volt… Tehát vélhetően kiemelten tudományos intézmény… Mondjuk…
Mindenesetre szép látvány volt, képnek is megérte, pársorosnak annál inkább… Lehet, hogy cserebogarakat gyűjtöttek? Vagy verőköltő bodobácsokat? Esernyőben… Esernyőben?… Nos, eső nem esett, csak mondom… Úgyhogy a bodobács lesz a nyerő… És egy Photosopban túlszaturált (értsd: elcseszett) kép… De ez már így marad.
22 – Rocco
Történt egyszer, hogy egy jófej kutyasétáltató társaságba botlottam, akik megengedték, hogy készítsek néhány fotót az ebekről. Én tettem is a dolgom: guggoltam, nyújtózkodtam, hogy meglegyen a perspektíva.
És egyszer csak ez az amerikai bulldog kezdett el közeledni felém… Lassan… Illen pofával, iIlen szemekkel… Majd hirtelen prüszkölt egyet előttem, és – mint ki igen nagy kegyet gyakorol – béfordult pozícióba és a farát nekem dörgölte… Én csak reméltem, hogy érteni vélem a jelzést, és… hát… megsimogattam… A farát… Először. Azután a füle tövét… Majd onnantól bárhol simogathattam… És eszembe nem jutott volna, hogy ártani akarna nekem… Szerencsére neki sem.
És… Ezt még fűszerezi a gazdája megjegyzése – aki szerencsére végig figyelte a történéseket: „Jól van Rocco! Ügyes vagy!”… Csak ennyi… És én, nem tudom, hogy ez annak szólt-e hogy Rocco nem szakította le a csuklómat – tőből – és vonult békésebb tájak felé… A csuklómmal. Meg a Nikonommal… Szóval Rocco is jófej volt.
21 – Punk’snotdead
Amikor megláttam ezt a párost, rögtön tudtam, hogy itt egy újabb pársoros született. Itt és most…
Mert itt van ez a fazon, ezzel a kiállással… Barátnőstül, mindenestül. Zseniális… Mintha egy Sex Pistols koncert elevenedett volna meg és John Lydon lejött volna a közönség közé, a Váci utcába (ide Pestre), és itt bóklászik. Csak úgy… Csakúgy, mint én… Én is itt bóklászok… (itt Pesten)… Igen ám! Csakhogy ő Johnny Rotten (ha valaki a kevésbé becsületes nevén jobban ismerné)…
Hm… Nos, aki tudja a Sex Pistols munkásságát, az tudja, miről beszélek… Mindenesetre ők ketten itt, a Váci utcában sétáltak, és ezt jó volt látni. Hogy itt vannak… Johnny Rotten… Meg a barátnő… Meg egy kósza, retrospektív fotós…
20 – Macskafül
Ezt akárhogy is nézzük: ez egy macskafül… A javából. Mert ez egy macskakiállításon volt fellelhető a Lurdy-házban…
Ő például így vészelte át a megpróbáltatást. Már hogy a kiállítást… A fülét szellőztette… Hm… Merthogy kiállítása volt.
19 – Szélárnyék
Hű, ez aztán a valami! Ez egy olyan kép, amin még magam is elgondolkoztam, mielőtt megszületett volna…
Amikor is közeledtem eme alak felé, ő béhúzodott abba a falkiszögellésbe… És azután… ott volt. Csak úgy. Hm… Ott… volt… De minek? Mér’?… Vajh’ mi’csinálhat ott?…
Azután kiderült a „szörnyű” igazság, mert miután közelebb kerültem, fény derült mindenre… Rövid poén lesz, készülj!… Egy cudar szeles télvégi reggel volt akkoriban osztályrészünk. Jónak, rossznak. Mindenkinek… És ez a fiú próbálta meggyújtani a tűzszerszámával a cigarettáját… Mert fújt a szél. Rohadtul… Ennyi!
18 – Lábak
Ez egy kedves kép… Nekem…
Ballagunk leányommal valahol Budapest flaszterén és leányom apjának támad egy olyik gondolatja, hogy az idő alkalmas lenne egy pillanatfelvétel készítésire… Íme: ez lett az… A pillanatkép… Ez Budapest flasztere, meg leányom lába… Az a pici… Meg aztán én… Nekem lábam… Az a nagy buflák… És persze a flaszter… No meg: Budapest!
17 – Madárka
A fejjel lefelé lógó őszapó (Aegithalos caudatus) megvan?
Hát, íme… Itt van… És fejjel lefele lóg. Ő: őszapó.
16 – Lánchíd
Ez a frissen felújított Lánchíd egyik kilátása. A nyitás napján… És ez a kilátás nem más, mint egy kb. egy 5×5 centiméteres furat, ami Lánchidat formáz az egyik pillon oldalán… A fotó akkor készült, amikor még nem volt ellepve lakatokkal… A pillonoldal…
De ma már el van. Lepve. Lakatokkal…!
Micsoda egy barbár szokás ez, kérdem én?… És tudom: ezzel megannyi ellenlábast zúdítok magamra… És lehet vádolni engem: nem értem a jelentését, nincs bennem romantika és úgy egyáltalán, öreg vagyok… És ez igaz… Mind. De azért na… félve csak megkérdezem, miért kell ez? Mi a szöszért kell lakatokat rakni mindenhova? Miért?
15 – Bliccer
Ez a kép egy metróba betévedt – hogy hogyan, az rejtély – galamb terelgetését mutatja be.
Ketten is próbálták jobb belátásra bírni, hogy távozzon a metró területéről, már csak azon oknál fogva is, mert nemigen volt jegye. Gyanítom. Bár ki tudja?… Viszont a gerlice hajthatatlan volt, egészen jól ellébecolt az emberek között…
Nem tudom végül mi módon akolbólították ki szegényt.
14 – GDPR
No!… Mostan kritika jön… Ezzel a fotósvilággal kapcsolatban… Meg úgy egy álszent (való)világgal kapcsolatban… (És nem éppen pársorosan… Bocsánat!)
Ezt a képet szeretem… Egy tök jófej – és ennek ellenére magasrangú (tán őrnagy?) – rendőrtisztbácsi fotózkodik egy (hasonlóan) jófej olasz kisfiúval, a Sevilla-Roma meccs előtt. Itt, Budapesten.
Ezt a fotós kihívást Cartier-Bresson úgy abszolválta volna, hogy odament volna (kb.) kettő méterre a fotóalanyokhoz és Leicáját mintegy ötször (tízszer?) elsütötte volna a legjobb kompozíciót megtalálandó. És nem lincselték volna meg…
Hm… Ezzel szemben mi van ma?
Írásbeli beleegyezés kell minden szereplőtől, kiskorú esetén a szülőktől, hogy szerepelhessen valaki a képen.
Vagy ki kell takarni az arcot, hogy felismerhetetlen legyen…!
Vagy vágni kell a fotót, hogy a rajta szereplő felismerhetetlen legyen…!
Vagy el kell mosni az arcát, hogy felismerhetetlen legyen…!
Vagy…! Vagy?…
Vagy ne fotózz emberalakot, b@z’meg! Mert manapság védekezni kell. És védeni kell…
Mi?!… Védekezni? Védeni? Mitől?… Kit?… Nos… Kapaszkodj: mindenkit… Mindentől. Mert GDPR van!
(OFF…
Bocsánat!… Mellékvágány jön.
Mert erről a „fotózás” dologról jut eszembe a következő: itt van nekünk most ugye ez a GDPR… Meg van itt a PC! Meg az LMBTQ… És persze szerencsére már MeToo is van. Mint ahogy egyenjogúság is… Meg csupa ilyesmi.
És tudom, ez csak a jéghegy csúcsa… Ez a GDPR. És azt is tudom, ez nem a legégetőbb probléma, vagy lingvisztikai trúváj, a mai magyar valóságban, mert annyi (hasonlóan fontos?) három és négy és ötbetűs, szép, és új, de legfőképpen modern, magyar szavaink lettek mostanában, hogy csuda… Amik csak úgy lettek. Mert kellettek. Mint a „vármegyék” a szimpla „megyék” helyett. És mint ahogy ma már „közösségileg” közlekedünk, és nem „tömeg”.
Kellettek!…
Hogy jobb legyen nekünk. Ugye!
Lett?…
ON…)
…És hogy mitől kell védeni, meg védekezni? Nos: mindentől!… Példának okán a fotózástól…
Én valaha úgy tanultam: egy fotón kell(ene), hogy szabadjon látszódni arcoknak, érzelmeknek, gesztusoknak… Vagyis embereknek! Egy jó fotón… De rosszon is.
De nem! Ma ezt nem szabad… Ma már nem születhetnek kordokumentumok, a jelenkort ábrázoló fotográfiák, korrajzok, pillanatfelvételek a mindennapokról; vagyis rólunk… Meg úgy egyáltalán semmiről, ami a ma… Vagyis ami a ma volt nekünk, akkor(!)… Ma már nem születhetnek szép, csúnya, kedves (kedvetlen), őszinte, konstruktív (destruktív), de mégis, és főleg zsigerbőljövő sztrítfotók, pillanatfelvételek. Viszont van GDPR, meg vannak emberi jogok, meg integritás, meg méltóság és persze egyenjogúság… Meg aztán vannak mondvacsinált szabálynak tűnő álszabályok, amik mögött nagyobb a felhajtás, mint a jelentőség…
Hm… No… De vissza a fotózáshoz és a képünkhöz, amit jelentősen croppolnom kellett, hogy ne sértsem a GDPR alapelveit… Amit akkor – szemmelláthatóan – sem a kissrác anyukája, sem a rendőrtiszt nem kifogásolt. Pedig lát(hat)ták, micsoda képeket csinálok ott. Saját szakállamra…
És mivel látták ők, hát látták mások is… Pl. más rendőrök.
Nos, jelzem: ezek a mások szóltak… Történt, hogy egy (különben végtelenül udvarias és kultúrmódon fellépő – és ezt őszintén mondom) – rendőrbácsi eltanácsolt onnan engem… Hová? Vélhetően a f’szba… Nem mondta ki, de érezni lehetett; mondván: nem kell itten fotografálni őket. Húzzak hát el!…
És én húztam. El… Ha nem kell, nem kell… Nem sértődtem meg… Nem! Hanem – ahogy én látom – lassan elérjük ám, hogy a kutyáinknak is emberi jogaik lesznek, és fotósként ki kell takarni őket, hogy ne sértsük az önérzetüket. És persze rögtön ezután a macskák is hasonló jogok birtokosai lesznek…
Mert GDPR: rulez!…
Hanem… hm… Gondolkodni elfelejtünk baszod?…
Rendben van, hogy alkotjuk itt sorra a gyönyörű mozaikszavainkat, átnevezünk dolgokat, amiket eddig minden averzió nélkül használtunk… És persze olyan mozaikszavak bűvöletében brillírozunk, amik nincsenek is… De közben gondolkodjunk is már csöppet, könyörgöm!… Emlékezzünk, mi kik vagyunk? Hogy hol tartunk? És merre?… Hol tartunk, mit csinálunk, miként evickélünk ebben a nagy és globális és internacionális katyvaszban és létben, amit szimplán nevezzünk csak mindennapoknak. A mi mindennapjainknak… Ami így kijutott nekünk mostanra. Így mindennapokként… Akartuk? Nem biztos… De kijutott… Egyszerű, mindennapi emberekként… No, és persze fotósként….
Hm… No? Gondolkodtunk hát?
Igen. Persze. Marhára!… Gondolom.
Mert minek? Faszom!
…
Azért… Hm… Csak jöjjön egyfajta konklúzió, ha már elégedetlent játszunk itten… Nemde?
Hát jöjjön!
Ma tehát védve vagyunk olyan kártékony(nak mondott) dolgoktól, amiktől nem is kell(ene), hogy védve legyünk… Védekezünk olyan dolgok ellen, amiktől nem is kell(ene) védekeznünk… De amikor olyan szabályok mentén kell egyensúlyoznunk, amiket nem is látunk indokoltnak… Mert mondjuk nem jók ezek a szabályok… Például… Mert lehet ilyen, nem?… No, akkor adódik ám egy-két kérdés…
Annak, ki gondolkodik mindenképp. De ki nem, annak is. (Vagy ha neki nem, hát neki nem… Kurvára mindegy… Mert a végeredmény ígyis-úgyis: ugyanaz…)
…
Nos, eme jelzett kérdések közül az egyik költői és csöppet teátrális… Is. De legalább kíváncsi és őszinte: Cartier-Bresson és André Kertész vajon letenné-e a lantot (és rögtön utána a fényképezőgépet), ha ilyen közegben kellene lantolnia. Vagy fotóznia… Vagy Klösz György és Capa letenné-e?
És persze minden ős-street-fotográfus.
Le… Gyanítom, le…
Még Ansel Adams is letenné. Pusztán szolidaritásból… Szerintem… De persze az is lehet, hogy ő nem tenné le. (Ő szeretett kísérletezni…)
No!
Ennyi! Ennyi volt hát a kritika… Régi vagyok, de ki érti, érti… Bocsánat! A következő pársoros bizton derűsebb lesz, és tényleg pársoros… (Hanem a kép – és főleg a fotóalanyok, szerethetők. Úgy gondolom…)
13 – Fülbemászó
Ez – miért is szépítsük? – egy fülbemászó (Forficula auricularia). A legellentmondásosabb rovar, ami valaha e bolygón született. Annyira félremagyarázott előélettel rendelkezik, hogy nehéz meggyőzni egy elhivatott fülbemászó-gyűlölőt, hogy ő, a rovar, nem bánt. Sőt igen hasznos…
Nézz csak utána!… Meg fogsz lepődni…
12 – Dolmányos
Arany ászok és dolmányos varjú. Csőrében a napi betevővel. Mármint a varjúnak…
A sör másnak volt ma betevője… Vagyis kenyere…. Vagy valami.
11 – HarleyDavidson
Harley fesztivál, Davidson fesztivál… 2023 júniusa. Budapest. És egy tökéletes fazon…
Minden rendezvényen van aki elviszi a pálmát. Ezen a fesztiválon ő volt az… Véleményem szerint. A júniusi mikulás!
10 – Cigaretta
Láttál-e már cigarettát? Láttál-e már metrót?… Láttál-e már cigarettát metrón?… Sőt: láttál-e már cigarettát metrón ember arcában…
Hát itt van! Pársorosan!
09 – Szembelábak
Nem szeretem a metrót, de a „szembelábak” érdekesek tudnak lenni. Metrón. Néha el lehet kapni csuda pillanatokat ezekből is.
Íme egy aspiráns…
08 – Nyitva
Ablak… Benne az ég… Hm. Amit kitártak… Ennyi.
A legrövidebb pársoros. Evör.
És egy fotó ami a CIP fotó-fesztiválon is szerepelt. Mint arra érdemes kiválasztott és főleg kiállított kép. Köszönöm nékik! Hogy kiállították.
És főleg hogy észrevették, hogy ez jó… Ha jó.
07 – Dobozok
Hm… Megint csak egy kedves kép.
Micsoda szaturáció!… Micsoda kompozíció!… Ja, nem. Csak sörök… Illetve azok dobozai.
06 – Kezek
Hm… Ezek kezek… Utaztam minap a villamoson. Mint mindennap. Akkor láttam ezt a gyönyörű együttállást, avagy szép terminussal illetve „konstellációt”. Mai magyar villamoson utazás. Meg egy konstelláció.
Kezekből.
05 – Mopsz
Villamos… Utazás…
Anyuka próbálja kapacitálni pici gyermekét, hogy barátkozzon meg egy másik – pici gyermekénél még kisebb – teremtménnyel. Egy kutyával…. Egy francia buldoggal… (Az, ki ismeri a francia bulldogot, tudja mekkora ő…)
Nos, a kisfiú masszívan ellenáll…
Noha a bulldog próbálkozik: szaglálódik, bökdösődik, kedveskedik. Ám kisfiúnk hajthatatlan: ő eldöntötte, nincs barátkozás!
Anyuka azért még tesz néhány kísérletet; cirógatja a kedves kutya-kobakot, azonban a kisfiú eltántoríthatatlan…
…
Nem! Semmi közeledés… „Menjünk má’ haza a f’szba, anya!” – gondolja.