Történt egyszer, hogy egy jófej kutyasétáltató társaságba botlottam, akik megengedték, hogy készítsek néhány fotót az ebekről. Én tettem is a dolgom: guggoltam, nyújtózkodtam, hogy meglegyen a perspektíva.
És egyszer csak ez az amerikai bulldog kezdett el közeledni felém… Lassan… Illen pofával, iIlen szemekkel… Majd hirtelen prüszkölt egyet előttem, és – mint ki igen nagy kegyet gyakorol – béfordult pozícióba és a farát nekem dörgölte… Én csak reméltem, hogy érteni vélem a jelzést, és… hát… megsimogattam… A farát… Először. Azután a füle tövét… Majd onnantól bárhol simogathattam… És eszembe nem jutott volna, hogy ártani akarna nekem… Szerencsére neki sem.
És… Ezt még fűszerezi a gazdája megjegyzése – aki szerencsére végig figyelte a történéseket: „Jól van Rocco! Ügyes vagy!”… Csak ennyi… És én, nem tudom, hogy ez annak szólt-e hogy Rocco nem szakította le a csuklómat – tőből – és vonult békésebb tájak felé… A csuklómmal. Meg a Nikonommal… Szóval Rocco is jófej volt.